Még a cipőm talpa is megolvadt az élménykörök alatt, amit Lipót, bajor herceg mellett töltöttem egy brutális BMW 635 CSI jobb egyes ülésében, a Hungaroringen. A Le Mans-i 24 órás és Bathursti 1000 kilométeres versenyek dobogós helyezettje – aki most 71 éves – még most is taníthatna egy-két trükköt a fiatal versenyzőknek…
Lipót bajor herceg meg én, már beöltözve, a nagy kaland előtt
Minden úgy kezdődött, ahogy a pesti mesék szoktak. Amikor a RallyCafe/DTM blog tudósítója szombat reggel felkelt, még nem gondolta, hogy aznap két felejthetetlen kört mehet a Hungaroringen Lipót, bajor koronaherceg mellett, egy fantasztikusan kinéző és brutális hangú BMW 635 CSI jobb egyes ülésében. Pedig így volt.
Csak átmentem a BMW Forma-1-es csapatokét megszégyenítő motorhome-jába (amit a DTM-en sokkoló szerénységgel csak „hospitality“-nek, vendéglátó egységnek neveznek), hogy beköszönjek egy-két régi ismerősnek, amikor a BMW Magyarország PR-osa jött velem szembe. – Hogy vagy? Akarsz versenytaxizni“ – kérdezte. Ki az az idióta, aki erre nemmel felelne? – Akarok hát! – vágtam rá szemrebbenés nélkül. Azt se tudtam, hány óra van.
Wunderschön! A Schnitzer BMW 635 CSI a bajorok egyik legnagyobb klasszikusa. Most már értem, miért…
Öt perccel később már fent toporogtunk a főtribün mögött, a BMW kiállító sátránál, ahol mindenki kapott egy belépőkártyát, olyasmit, amiben a repülőtéren adják a beszállókártyát. Az enyémen ez állt: „BMW 635 CSI – Prinz Leopold von Bayern“. Azt tudtam, hogy a jó öreg Poldi valamikor a BMW túraautó-csapatát erősítette, hogy sokszoros német hegyi bajnok, meg hogy valamikor versenyzett Amerikában, tán még Le Mans-ban is. De biztos, ami biztos, meggugliztam a telefonomon, mit is tett le az asztalra a bajorok legidősebb (idén 71 éves) tesztpilótája.
Miután megkaptam a tűzálló kezeslábast – BMW Motorsport és M Power logókkal, ahogy kell – egy maszkot, a bukósisakot és egy HANS nyakmerevítőt – a többiekkel együtt elindultunk lefelé a főtribün mögött, át az egykori Marlboro-hídon, le a boxutca végére. Mit mondjak, így, versenyző-overallban, sisakkal az ember hóna alatt nem nehéz csajozni…
Némi várakozás után Lipót herceg visszatér a hörgő hathengeressel, leparkol a helyére a boxutca kijáratánál és én következtem. Már alig vártam. Egy segítő rögzíti a HANS-t a bukósisakhoz, jó szorosan beszíjaz az ülésbe. Közben igyekszem felvenni a kapcsolatot a sofőrömmel, aki egyébként saját divatmárkát is alapított „Poldi“ néven. – Tényleg indult a Bathursti 1000 kilométeresen, Ausztráliában? – Meg is nyertük – válaszolja mosolyogva. Köszönöm, jó helyen vagyok.
Bevetés előtt. Tudtam, hogy forró lesz a talpam alatt a “talaj” – de hogy ennyire?!
Lipót herceg nem lacafacázott. Kövér gázzal vágtunk neki a bemelegítő körnek (ami, persze, csak nekem volt az) és a harmadik kanyarban – amit Leopold három kormányrántással, elég agresszívan vett be – tudtam, hogy mindjárt nyakamba ömlik az adrenalin. Elengedtünk egy mögöttünk nagy svunggal érkező Audi RS5-öst (végtére is ez nem a versenyzésről, hanem az élményről szól), aztán a herceg nekidurálta magát. A sikán előtt visszarakta kettesbe a rendes, fagombos, ötfokozatú botváltót, szinte átrepültünk a rázóköveken. Kövér gáz, a sorhatos bömböl, de vezetőm a világért sem hagyna ki egyetlen rázókövet sem. A 635 CSI rázkódik, mint az istennyila, dobálja a farát, de elképesztően tartja az ívet. Leopoldnak alig kell belekormányoznia a kanyarokban.
A célegyenesre ráfordulva lelki szemeimmel látom magunkat kívülről. A hangorkán alapján – amit a tribün és a depóépületek visszhangoznak – pedig tudom, hogy mindenki minket néz. Én meg ott ülök, a sisak alatt fülig érő vigyorral és rázom az öklömet, hogy még, még… Megvan a co-driver selfie is a mobilommal, szuper!
Hirtelen égett szag csapja meg az orromat. Körülnézek, nem füstöl semmi, a BMW egyben van. Nagyon is. Lenézek a piros padlólemezre. Már egy-két kanyar után éreztem, hogy nagyon meleg van. De csak amikor a balos cipőm talpa odatapadt, eszméltem rá, hogy ez bizony megolvadt. A hetvenes években a „driver comfort“ kifejezés még ismeretlen volt az autóversenyzésben. A derék mérnökök középen, a kardánalagútban vezették hátra a forró kipufogógázt, az olvasztotta meg a csukám talpát.
A balos csukám megolvadt talpa. Így is simán megérte!
A második körre nem nagyon emlékszem. Valami furcsa delíriumban vigyoroghattam és tombolhattam végig egy ki-kitörő farú, brutálisan nyers, kábé velem egy idős versenyautóban. Azt hiszem, most értettem meg, mit jelent a BMW jelmondata: „A vezetés élménye“. Akkor is, ha nem én vezettem. Megállunk ott, ahonnan indultunk. Kiszállok. Mutatom a cipőm megolvadt talpát az instruktornak, mire elmosolyodik és széttárt karral azt mondja: sajnálom!
Nem kell, nincs mit. Simán megérte!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: